2016. július 16., szombat

üres papírdoboz

hosszú idő telt el, nagyon hosszú idő. került rám egy réteg lakk, vagy pitypangpelyhek ragadtak a szemembe, amiket nem mosnak ki a könnyeim, mert már nem sírok semmiért, és a pihék elhomályosítják a világot, minden lebegő, tompán kongó hangot ad a delírium páráján át. 
egy papírdoboz a lelkem, amit három évvel ezelőtt találtam valahol a szívem egyik kamrájában egy polc alatt, a szilvalekvár és a csalamádé közé besuvasztva. feltéptem rajta a törékennyé vásott, széles barna ragasztószalagot, és ott voltak mind. az érzéseim. a túláradó szeretetem az emberek iránt. az érzékenységem. az empátiám. a szerelmem. esőfelhőkéken, sápadtzölden, mályvaszínűn, alvadóvércsepp-pirosan terpeszkedtek a dobozban, kuszán, mint rég nem használt ékszerek gordiuszi csomóvá gabalyodott kupaca, amiből az ígéretesebb darabokat próbáljuk megmenteni, a maradékot pedig ollóval tanítjuk móresre, vagy hátra sem nézve a szemetesbe hajítjuk. megragadtam a dobozt, megfordítottam: a gondolataim úgy gurultak szerteszét, mint megannyi apró gyöngyszem egy elpattanó nyakékről; némelyik a polc alá gurult, mások a padló repedéseibe, sötét sarkokba kalandoztak, ahol pókhálók feszülnek és egerek kaparásznak. sosem találtam meg őket.

még most sem találom.





2015. június 18., csütörtök

a legelsö történet

Gyakran elmerengek… aztán azt veszem észre, hogy az égen egy ragyogó csillag rám nevet… el kell, hogy érjem, ezért felnyújtom a kezem, fel magasra… még meg is nyúlok kissé, de egy icipici mindig hiányzik…
Ekkor vettem észre a kisszéket. A fal mellett állt, látszólag csak azért tették oda, hogy másutt ne legyen útban. Ahogy néztem, felötlött bennem valami. Az ablakhoz húztam a kisszéket, felálltam rá, s az ablakpárkány fölött újra a csillagra néztem. Még mindig nevetett, olyan fényesen, olyan hívogatón… Nem létezik, hogy ne sikerüljön, gondoltam, s kinyújtottam a kezem… de egy icipici még mindig hiányzott…
Évek jöttek, évek mentek. A kisszék mindig ott állt a szobában, az ablak alatt. Voltak, akik felajánlották, vesznek másikat a számukra ócska, öreg kisszék helyett. De nekem nem kellett másik. Ez volt az egyetlen Kisszék.
Egy szép nyári napon a kertben üldögéltem, néztem a szirmaikat bontogató virágokat, s mellettem viháncoló négyéves unokámat, a kis Lilit. Merengésem közepette eszembe jutott a kisszék. Milyen rég nem álltam fel rá, milyen rég nem sikerült elérnem a csillagot… Lilike hirtelen abbahagyta a játszadozást, s hozzám fordult:
- Nagymama, miért nem dobod ki azt a régi kisszéket? Vehetnél helyette újat, szebbet.
- Igazad van, kicsim. De tudod, az én koromban az ember jobban ragaszkodik ahhoz, ami az övé.
Lilike csak nézett rám hatalmas kék szemeivel. Nem tudtam kiolvasni belőlük, érti-e, amit mondtam, de odajött hozzám, és az ölembe törleszkedett.
- Tudod, Nagymama, milyen szépek a csillagok?
A csillagok! Igen, a csillagok. Amik nap, mint nap rám nevetnek az égről, ha kinézek az ablakon. Az a fényes csillag…
Egyik nap, estefelé egyedül sétáltam az óriási kertben. Hirtelen felpillantottam az égre. Ott volt a csillag! Ugyanúgy nevetett, mint ok-sok évvel ezelőtt…
A kisszék! Ha nálam lenne, s felállhatnék rá, lehet, hogy elérhetném. De nem hoztam el. A csillag pedig nevetett. Olyan közel volt… Kinyújtottam a kezem, s ujjaim megérintették egyik sugarát. Csak állt, s nevetett tovább… örökkön-örökké…

Mostanság is gyakran elmerengek… aztán azt veszem észre, hogy a földről egy ragyogó csillag rám nevet… egy gyönyörű, vidám, tizennégy éves kislány… Lilikém… el kell, hogy érjem, ezért kinyújtom a kezem, a föld felé… még meg is nyúlok kissé, de egy icipici mindig hiányzik…

2015. április 13., hétfő

a szíved az enyémmel nem kompatibilis, és nem is lesz az soha.

ahogy átbukdácsoltam a télből a tavaszba, még a mandulazöld szőrkapucnis parkában, amibe a hidegben lettem szerelmes, olyan voltam, mint egy hercegnő, aki letévedt a kastélybeli márványpadlóról a göröngyös földre. még nem álltam át a napsütés, a lanyha szél, a madárcsicsergés pulzáló lüktetésére, az élet nevű folyadék még nem töltötte ki a tüdőkapillárisaimat, hogy aztán az oxigénnel dúsult vér szétáramolva pírt leheljen az arcomra a karikás szemeim alatt.
az emberek változnak. van, aki hosszú éveken át, apránként ragasztja össze az újdonság mozaikját, mások gyorsan pergő hetek alatt emelnek csillogó üvegpalotákat. én is voltam naiv, én is voltam ártatlan, én is voltam álmodozó szerelmes, virágözönt, szerelmes verseket, fej felett tartott magnót vizionáltam, és boldog voltam a kis képzelgéseimmel a magam alkotta világban. talán kicsit szerettelek is.
azóta eltelt öt év, és minden a másik oldalára fordult, a naphoz közelebb kerültem én is. már nem azokat a bőrkarkötőket és színes farkasfogakat hordom a csuklómon, mint régen, hanem két kultikus darabot és temérdek fekete hajgumit; már nem bánom annyira, ha kiegyenesedik a hajam; már nem szeretem olyan determináltan az embereket, inkább alaposan húzom meg a cikkcakkos határvonalakat a kapcsolataim sejtrétegein át; már élek, nem csak vagyok, felnőttem valamelyest, más ember lettem. kevés, de annál jelentősebb tényező vezetett idáig, s az a lány, aki még kilencedikben piros pólóban, fekete farmerban és tornacipőben, színes fagyöngy és bőr karkötőivel, a fekete alter kalapjával a fején napsugarasan rámosolygott minden szembejövő ismerősre, és folt-hátán-folt plüssmacikat rajzolgatott minden vízszintes felületre, nincs már. te őt ismerted, mert ő követett a tekintetével, ő dicsérte meg a zakóidat, ő kérte el a kalapodat, ő táncolt veled a csókkirályra és adott utána egy puszit, és ő vitte el zálogba a kockás sáladat. neked még mindig az a lány vagyok. de ő már nincs, helyette csak én maradtam, s a tündérmázon (lopott kifejezés, bocsánat) keresztül még talán felsejlik a régi énem, de már kikopott belőlem a kislányos romantikus szertelenség. neked ez kellene, vagy ha nem is, akkor csupán a rajongásom, ami a tűzmeleg puha fuvallataként simogatná a megtépázott önbizalmad. 
felejts el. tényleg, örökre. én más lettem, tehát nem vagyok az, aki neked kell, akit megálmodtál magadnak, ahogy egy domb tetején ülünk a fűben ketten, vadvirágok között, és szerelmesen bámulunk egymás szemébe. zöld és kaleidoszkóp. nem kompatibilis.

"mákot adj! mandragórát!
csak azt, mi álmot ad."*

nem kéne ilyeneket álmodnod.

(*C. A. Swinburne)

2015. március 9., hétfő

#

- Olyan elvarázsoltnak tűnsz. Min gondolkozol?
- Próbálom megérteni, mi van közöttünk.
- És jutottál valamire?
- Egyelőre minden zavaros. Nem tudom, mit várok Tőled, de legfőképp magamtól. Nem tudom, kell-e nekem ez a ragaszkodás, ez a szimpátia. Félek, hogy túlzásnak fogod fel a kedveskedéseimet, mert teljesen máshogy látjuk ezeket a dolgokat. Foglalt a szívem, valaki másé, s ez sokkal mélyebb és komplikáltabb dolog, mintsem el tudnám magyarázni Neked. De nekem kell, hogy megint kedvelhessek valakit, megint rázúdíthassam valakire a gondoskodásomat és a minden hátsó szándék nélküli szeretetemet, anélkül, hogy ez félreértések forrása lenne. Vissza akarom szerezni a régi önmagamat, szeretni és érinteni és ölelni akarok, szeretni és érinteni és ölelni akarlak Téged, ki akarom sugározni magamból azt a hihetetlenül intenzív, "csak úgy" szeretetet. Éreztetni akarom Veled, hogy értékes vagy, hogy fontos vagy nekem, hogy gondolok Rád. Hogy szeretlek. Így, minden sallangot és cifraságot és túlfűtött szerelmi vallomást nélkülözve. Csak szimplán, egyszerűen szeretnélek szeretni. Nem kell belemagyarázni és agyonkomplikálni semmit. A szeretet nem annyira bonyolult. Csan engedd, hogy én én legyek. Más nem is kell... Megengeded hát?
- Olyan elvarázsoltnak tűnsz. Min gondolkozol?
- Áh, semmin. Nem érdekes.
úgy ömlik végig a napfény a fővároson, mint egy fellökött pohárból a víz, becsorog mindenhová, zavart okoz a rendszerekben, az álmos pillák szaporán remegnek, aranyszemcsék a levegőben.
kávésbögre, gőzfarkincák, ázott teafilterek, tétova ujjak kaparászása a lepedőn terjengő fénytócsa irányába.
csak ülünk a fényben, és a gondolatok a nyelv csúszdájáról ugranak újra és újra az asztallapra, a merészebbek újabb körre fordulnak, a szemérmesebbek csak várnak, hátha valami meglöki őket hátulról.

2014. december 7., vasárnap

ha a föld megállna forogni, még pöckölök rajta egyet

olyannyira telve vannak a napjaim, a gondolataim, a naptáram, mindenem, hogy talán egy mindent elsöprő zombiapokalipszis közepén sem néznék fel a jegyzeteimből. az élet pörög, a kockás polártakaróval fedett ágyam a tengelye. az elfogyasztott kávék után már régen elfelejtettem behúzni a strigulákat, ahogy a lekésett négyes-hatos villamosok után és az elmismásolt péntek délutáni matek gyakorlatok után is. olyan most minden, mint az állóvíz. az emberek a színes halak rajaiként cikáznak ide-oda a lámpaoszlopok és utcák zegzugos útvesztőiben. apró vörösszárnyú keszegek a nádszálak erdejében. a kattogó-csilingelő régi sárga villamosok - csukák, harcsák, balinok. mindenkinek van szerepe. kisebb vagy nagyobb, de van. én mi vagyok? molnárka, aki a vízfelszínen szaladgál? vízicsiga a vízbe merülő sáslevélen? kagyló az iszapba bújva? melyik? mindegyik? vagy egyik sem? itt vagyok még egyáltalán? néha úgy érzem, már nem. elszublimáltam, lila vagy fehér füstként (attól függően, hogy jódról vagy szilárd széndioxidról beszélünk) szétoszlottam a levegőben, diffundáltam, és a két elegy már szétválaszthatatlan, nem kerülök elő többet. máskor meg úgy érzem, sosem voltam még ennyire itt, sosem voltam még ennyire élő, mintha egy szelet móriczos pizza hajnali négykor mindent és mindenkit képes lenne visszahozni a holtpontról. de hol az a holtpont? mindeddig azt hittem, már átléptem a határát (a határőrök némi címkézetlen pálinka és egy csomag papírpohár ellenében átengedtek), de most már jóval lejjebb került a talaj, amin koppanni lehet, s utána szétvetett lábakkal szégyentől finoman pirosló arccal lehet együtt nevetni a nézőközönséggel. vagy olyan hétköznapi eset, hogy valakit leránt magával a kétségbeesés tőkesúlya (a dunába), hogy már egy pillantást sem pocsékolnak rá. még mindig úgy érzem, a vidéki ártatlanság szemüvegén keresztül szemlélem a környezetet. s néha én is kiállok a híd közepére azzal a bizonyos súllyal a lábamon, s nézem a faágakat és szemetet hátán cipelő, fáradt szürke folyót. talán engem is elvinne valameddig.
ha a föld megállna forogni, szóljatok, s még pöckölök rajta egyet, ahogy régen játszottunk a zsebben talált egy-, két- és tízforintosokkal (húszforintossal volt a legjobb, az ötvenes már túl nagy és nehéz volt, a százasról nem is beszélve), s akkor még pörögni fog egy darabig, amíg viszi a lendület, s abba a pár másodpercbe belesűrítünk minden szívdobbanást, minden csókot, könnyet, nevetést, sört, spanglit és papírpoharas kávét, amivel még elszámolni tartozunk magunknak, s amikor kimondjuk, hogy 'vége', akkor jövünk rá, hogy igazából nem is történt semmi, csak mi éreztük egetrengetőnek a pillanatot.

2014. szeptember 30., kedd

#csoda1

mikor kinyitottam az ablakot, a szürkületben két srác gitározgatott az unicredit bank előtti padoknál. egyikük pengette a gitárt és énekelt, a másik követte a ritmust, s néha félbehagyták, hogy megbeszéljenek egy-két dolgot a szöveggel kapcsolatban. kikönyököltem az ablakba a madárijesztős bögrémmel, hogy hallgassam őket. miután észrevették, hogy őket figyelem, párszor felsandítottak még. végül, olyan tíz-tizenöt perc után tokba került a gitár, rágyújtottak egy-egy cigire, s a füstöt fújva még váltottak pár mondatot. először őrültségnek tűnt az ötlet, durva nyomulásnak. cikáztak bennem a kétségek, mint a nádasban felzavart szitakötők. majd elszántam magam: előkaptam egy tiszta A4-es papírt s egy tollat, s sebesen lekörmöltem néhány szót. majd galacsinná gyűrtem a lapot. a két srác összeszedte a gitárt és a hátizsákokat, majd elindulván vetettek még egy pillantást az ablakom felé. ledobtam nekik a papírgombócot. a gitáros srác fölvette, majd ezt kérdezte: "csúnyaság van benne?" "olvasd el" biztattam. megtették. majd újra felnéztek: "legközelebb is jövünk!" kiáltották, majd dobtak egy puszit, s eltűntek az utcasarok mögött.
tudjátok, mi állt a papíromon?
ez:


"szép volt, gyertek máskor is! :)"



olyan boldoggá tett; úgy érzem, az ilyen pillanatokért érdemes élnem, és itt, budapesten, ahol a legapróbb figyelmes vagy kedves gesztus is csodaszámba megy.