2012. augusztus 31., péntek

lélek a kancsóban

néha még mindig elámulok rajta, milyen elszántan tudok az emberekbe lelket önteni, milyen harciasan tudok szembeszállni az elvárásokkal - ha azokat másokkal szemben támasztják. azonban ha én vagyok a céltábla közepe, elvesztem. a nyilak mind célba találnak - szívbe, tüdőbe, homlok közepébe - és én reszketve várom a halál pillanatát, de az meg csak azért se jön, hogy még tovább rossz legyen. most írtam az unokahúgomnak egy több kilométer hosszú levelet, mert le volt törve, nem volt önbizalma, és a tükörből is egy gonosz kis szörny nézett vissza rá, gúnyosan és kárörvendően öltögetve a nyelvét.
így van ez. lelket öntögetek, előbb porcelán kancsóba, onnan csorba teásbögrékbe, és szétosztom, a szélrózsa minden irányába, és ti kortyolhatjátok, mert magamat osztottam szét benne, mert én szépnek látlak titeket, tudom, hogy mindenre képesek vagytok, tudtok táncolni is, én hiszek bennetek, csak magamban nem tudok hinni eléggé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése