2012. augusztus 17., péntek

nyílhegyek a szívekbe

hogy mivel varázsoltál el, nem tudom. nem szokványos ember voltál, tehetséges, szórakoztató; kék volt a szemed, és mindig valami népzenei dallamot fütyültél, és a lábaid állandóan mozgásban voltak, tánclépéseket prezentáltak. felfedeztük együtt a veszprémi művház kulisszatitkait, a színpad mögül néztük az előadást, és én a kalapodat hordtam. aztán elragadott téged budapest. most, több mint nyolc év múltán úgy fest, én bűvöltelek el, mert teszed a szépet, és minden próba után hazafuvarozol, hogy aztán győzködhess, menjek tovább veled, hozzád. a humorod a régi, de most már jobban ismerlek, és te is engem, köszönhetően az autóban folytatott maratoni lélekboncolgatós beszélgetéseknek. határvonalat húztam kettőnk között, melyet gyakorta lépsz át, néptáncos modorban, szemtelenül, de néha mégis szerethetőn.
na és te, veled mi újság? most mit szeretnél velem táncolni, kalotaszegit vagy palatkait? esetleg mindkettőt? nem is tudom, mit szerettem benned egykor annyira. s hogy miért kedveltelek meg most, egy évvel azután. minden okom meglett volna rá, hiszen a lelkembe gázoltál, s nem is akárhogy. mégis, olyan jó csapat lettünk. te lökted a poénjaidat, én nevettem rajtuk. te nem tudtad a koreográfiákat, én emlékeztettelek, s a végén improvizáltunk. azóta is hiányzol néha, ha a többieknek nem is. 
vedd fel a kalapod, a zakód és a zöld nyakkendőd, ami olyan színű, mint a szemed! oké, most jó! pontosan úgy festesz, mint kilencedikben, a szalagavató bálon. mit is akartál tulajdonképpen? elbűvölni? kérkedni? miért hátráltál meg a végén? elmúlt az alkohol hatása? na és aztán? később mi tartott vissza? feltenném neked ezeket a kérdéseket, ha merném. ha nem is esett köztünk pár szónál több, neked és a beképzelt haverodnak köszönhetem a legjobb barátságomat, ami valaha is volt. azóta se változtál, a szemed ugyanolyan szőlőszínű, ugyanolyan a beszívott mosolyod, ugyanolyan a kalapod, a pulcsid, a zakód, a zöld szemhezpasszolós nyakkendőd, mégsem fénylesz úgy, mint régen. talán még halványan pislákolsz, de már kihunytál, csillagom.
egyszer volt és hol nem volt, volt egyszer a lovassyban egy szalagavató bál. egy csipetke. aztán egy kiscsillag koncert. egy húszperces csók a színpad előtt. így kezdődik a mese,de még nincs vége, és ha andersen vagy grimm lennék is, akkor se tudnám, hogyan fog végződni. egyelőre a hosszú-hosszú tetőpontnál tartunk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése