2012. augusztus 25., szombat

tánc a hóban, tánc a fagyban...

kicsit már kezd idegesíteni, hogy ilyen egysoros, nyúlfarknyi bejegyzésekkel töltögetem a blog oldalait, ezért most közzéteszek itt egy régi novellát, ami egy láb- és szívfájlalós, padon ücsörgős néptáncóra hatására született. íme:


A színpad leginkább egy brutális, abszurd vágóhídra hasonlít. Nem ronthatsz, nem hibázhatod el a lépést. Ha tévesztesz, nem próbálhatod meg újra. Olyan, mint egy kegyetlen vizsga. A kihúzott tétel a tánc, s a zálog az életed. Ha elhibázod, nem mész tovább. Meghalsz.
Vannak olyan pillanatok, mikor az ember érzi, amibe belekezd, az nem sikerülhet. Hát én is pontosan ezt éreztem, mikor kiálltam a fényesre lakkozott deszkák közepére, a fénypászma vakító sugarába. Előttem egy sorban ültek a vizsgabiztosok. Négy parázsló, kifürkészhetetlen szempár figyelte minden mozdulatomat, ahogy a színpad közepére botorkáltam. Amint odaértem, a fény kialudt. De még a sötétségben is láttam bíráim rám szegeződő, szentjánosbogárként világító tekintetét. Jeges rémület kúszott a gyomromba, összeszorította a szívemet. Ez nem játék. Ez nem olyan, mint a többi fellépésem. Ez nem babra megy. Hanem életre-halálra. De inkább halálra.
Ahogy felcsendült a zene, lassanként megszűnt a remegés, ami olyan makacsul beleállt a bokámba, s majdnem a földre kényszerített, hogy soha többé ne álljak fel, hogy feladjam. Az ismerős, lágy akkordok lassanként feloldották bennem a feszültséget. Valahonnan – talán a színfalak mögül – érkezett felém egy parányi, biztató reménysugár, hogy talán mégis túlélhetem. Talán mégis sikerül.
A zene kézen fogott, mint egy jól ismert, kedves barát, vezetett, nem is kellett gondolkodnom a lépéseken. Szinte hangtalanul suhantam végig a színpadon, nem éreztem, hogy a testemnek súlya lenne. Megszűntem létezni. Minden porcikámat betöltötte az, amiért a leginkább lelkesedtem. Boldog voltam. És, bár ezt még nem tudtam, akkor utoljára.
Az utolsó, egyre halkuló hangok elhaltak, s ismét hatalmába kerített az a torokszorító rettegés, amit az elején is éreztem. Mikor befejeztem, egyetlen hang se hallatszott. Egyetlen pisszenés. Egyetlen tenyér csattanása. Semmi. Olyan néma volt minden, mint a holdtalan éjszaka.
Nem tudom, mennyi ideig állhattam a bírák előtt, az időérzékem teljesen elvesztettem. Magával rántott a kegyetlen, bénító félelem, a félelem az elkerülhetetlentől, az ismeretlentől. A haláltól. Végül az egyik vizsgabiztos felállt. Lélegzet visszafojtva vártam, mikor jön közelebb, hogy végezzen velem, de nem mozdult. Ehelyett csak bólintott, s azzal mindnyájan eltűntek, egyedül maradtam a színpad közepén.
Mintha álom lett volna. Nem tudtam elhinni, hogy sikerült, pont nekem sikerült ez, amiért sokan az életükkel, a vérükkel fizettek. Sértetlenül elmehetek, nem fognak bántani. Túléltem. Sikerült.
Sikerült!
Örömittasan szaladtam le a lépcsőn, ki a vakítóan fehér hóesésbe. Bár már rég besötétedett, a félhold gyenge fénye szikrázva verődött vissza a levegőben táncoló hópelyhekről. Körben forogtam a kavargó hóesésben, és kacagtam. Kacagtam, mintha soha nem tapasztaltam volna, milyen érzés boldognak, igazán, felszabadultan boldognak lenni. A világ megszűnt létezni körülöttem, csak én voltam és a felhőtlen, üdítő boldogság.
Nem fogtam fel, igazából mi is történt. Csak a vakító fényt láttam. A fényt, két fehér csóvában. Hirtelen azt hittem, reflektorok. Színpadi reflektorok, amik mindjárt kialszanak, csak a derített fény marad, s én elkezdem a táncot. De a rémes, csikorgó hang nem illett bele a képbe. Összezavarodtam. Aztán csak annyit érzetem, hogy a jeges hó az arcbőrömbe szúr, mint megannyi apró, hegyes tű. És nem fehér volt. Hanem vörös. Vérvörös.
Nem értettem, de lassan elfogyott minden gondolatom. Csak a tompa fájdalom maradt a halántékomon, és a szívem egyre lassuló, majd lassan teljesen elhaló dobogása.

aki eljutott a végére, annak alássan köszönöm az érdeklődést. igazából ez a novella egy a sok közül, ami az okát rejti annak, hogy új blogot kezdtem. elveszett belőlem a kreativitásom, a fantáziám. vagy csak hibernált, téli álmot alszik, esetleg lement alfába. nem tudom. még mindig megesik, hogy eszembe jut egy jó történet, és leülök, hogy megírjam. de alig jutok tovább egy-két oldalnál, és megállok. nem tudom folytatni, és fogalmam sincs, miért. talán az időhiány, a rengeteg tanulnivaló, a sok idegeskedés, a stressz. de valami elfojtotta bennem azt a készséget, ami kilencedikben még sziporkázva tündökölt. most csak annyit tehetek, hogy visszaolvasom a régi betűket, visszaidézem az inspiráló helyzeteket, zeneszámokat, helyeket, történteket, embereket, s álmodozom arról, hogy egyszer talán újra fellángol az a pislogó zsarátnok, és befejezhetem a könyvemet, amit kilencedikben kezdtem, de tizedik félév óta félbehagytam. csak nehogy úgy járjak, mint joanne harris novellaszereplője, neil k., aki ellen fellázadtak a befejezetlen történet elfeledett hősei.

és a zene, amit meg kell mellé hallgatni:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése