2012. szeptember 7., péntek

felhön járó

sosem aludtam délután az oviban. mindig csak feküdtem, számoltam az óvatosan előmerészkedő kis pókokat a mennyezeten, s arról ábrándoztam, milyen lenne, ha a világot a feje tetejére állíthatnám. a plafonon sétálgatnánk, és megnézhetnénk közelről a lámpákat. milyen érdekes is lenne.
most, ennyi év után is legszívesebben megfordítanám az élet homokóráját, hogy a korábbival ellentétes irányba peregjenek a pici barna szemcsék, hogy minden gyökerestül más legyen. hogy ne akarják megmondani nekem, mit tegyek, hogy hagyjanak élni, kapjak levegőt, és valóra válthassam az álmaimat. 
de még mindig csak fekszem a padlón, tizenkét év hagyott nyomot a testemen, már lelógna a lábam az ovi rövid kempingágyairól, és csak nézem a plafont, a lámpa rajzolta fénykarikákat, s felírom láthatatlan tintával a göcsörtös tapétára az összes vágyamat. egyszer talán majd megtalálja valaki, aki ért a titkosíráshoz és nem fél. nem fél, és ellentétben velem, nincs számára akadály.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése