2012. szeptember 27., csütörtök

összedölt a világ

az álmos hunyorítások hűséges kíséretében lépkedek reggelente az eső emlékétől fényes kavicsokon, és mindig útba ejtem a temetőt, keresztülvágok rajta. néha egyszerűbb lenne egy márványajtó mögött élni, kizárni a zajokat, az embereket, az érzéseket, nem tudni semmiről, csak nyugodtan feküdni a sötétben, a körömágyakat véresre kaparni, helyet cserélni az egyik megboldogulttal, mert ő valóban csak boldogabb lehet, mint én vagyok.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése