2012. szeptember 2., vasárnap

sirálymadár

tudod, milyen halálnemet választanék? belefulladnék a tengerbe. vagy megfagynék egy erdő kellős közepén. 
nem akarom, hogy az ágyamhoz kötve, egyre lassabban lélegezve álljon meg a szívem, vagy a számtalan manapság divatos kórság egyik-másik példánya nyomorítson meg. engem riaszt a föld mélye. olyan sötét, fekete, nincs fény, nincs mozgás, csak néha a vakondok ütik be fejüket a koporsó fenekébe, s aztán átkozódnak. inkább nyeljen el a tenger mélye, vagy takarjon be a hó, mint egy puha paplan. nem akarok csak egy számozott parcella lenni egy külvárosi temetőben, egy akciós márványsírbolttal, s azon néhány műfenyő koszorúval és olcsó szegfűvel, krizantémmal. sosem szeretek temetőben járni. lehet, hogy a kovácsoltvas kapu felett cikornyás betűkkel az áll, feltámadunk; lehet, hogy az ütött-kopott kőboltozatok között meg-megcsillan pár fényes fekete vagy fehér márványtábla faragott virágokkal és galambokkal, kis képkerettel, benne az elhunyt fotójával; vagy mint holmi világítótorony, kiemelkedik a sírok erdejéből egy-egy díszesen faragott kopjafa. eszembe jut: ha tényleg feltámadnak, vajon jó ez így nekik? mégis, a halál tényén mennyit változtat, hogy mibe csomagoljuk? semmit. semmit az égvilágon.
inkább nézzenek körül, akiket hátrahagyok, egy hólepte fenyvesben, vagy egy tenger homokos-kavicsos partján, a hó halkan surrogva hullik a földre, a hullámok csendes morajlása, a sirályok jajgatnak, só és hínár szagát cipeli a szél. a világítótorony fala megtöri a hullámzást, oldalán kagylók és csigák vertek tanyát. itt jussak inkább eszetekbe. s ne sajnáljatok. mert én szabad vagyok.
végre szabad.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése