2012. november 30., péntek

akrosztichon

ma reggel is futottam, futottam valami elől, a tegnapi magamba roskadt hangulatom elől, mikor
ott álltam, a hátamat a hideg falnak vetve, fejemen, a kabátodról való, leszedhetős kapucnival, és
nem bírtam visszatartani, csak úgy
dőltek belőlem a szavak, mint ahogy egy megállíthatatlan, új forrás tör elő a hegy gyomrából,
olvadó jégpáncél hagyatéka százmérföldekkel távolabbról.
minden összefüggéstelen szavam, minden egyes, a kardigánom szegélyébe törölt könnycsepp
, minden fájdalmas erőfeszítéssel megfogalmazott szókapcsolat, a gyötrődés, amiért nem
hitt nekem, 
olyan nagyon igyekeztem, sutba dobtam saját
gondjaimat, elvonatkoztattam a büszkeségemtől, 
y
 hagytam, megint hagytam, hogy én legyek az utolsó, aki az ostor vége elé tartja a hátát.
na persze, hűséges próbáltam lenni, hogy lássa,
erre is képes vagyok, feladom magam érte, 
mert igazából nem is akartam már semmit, azt hiszem,
 csak választ a kérdésre, ami már hetek, hónapok óta nem hagy nyugodni, és bármennyire igyekeztem, nem  tudtam azt mondani, hogy nem
f
á
j


igazából ezt a bejegyzést csak azért írtam, mert nagyon megtetszett az a szó, hogy akrosztichon, és alig van értelme az egésznek. na ja, hajszálpontosan tükrözi, mennyire nyomorultul is éreztem magam tegnap délután.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése