2012. november 23., péntek

?

még emlékszem, mikor a menzán rájöttünk, mindketten ismerjük azt a dolgot a pupillatágulással kapcsolatban. tépett szélű papírcetlikre írtunk, először apró semmiségeket, majd a fecniket felváltotta egy anégyes füzet, és a csip-csup dolgainkat a komoly, mélyebb tartalmú és egyre terjengősebb (nemritkán oldalakra rúgó) beszélgetések. te mindig szívecskéket rajzoltál, én először mosolygós fejeket, majd áttértem arra a ceruza-felemelése-nélkül-megrajzolható kis, ötágú csillagra. minden este órákon át izzott közöttünk a telefondrót, s ha mégsem, másnap reggel egy összehajtogatott papíron átnyújtottad nekem a gondolataidat. szerelmek, bánatok, csalódások, boldog percek kék tintával, grafittal cellulózra vésett emlékei, amik most is egy dobozban pihennek a szekrényemben. random üzenetek, dalszövegrészletek, szeretlekek a füzetek borítójára, margókra, szívecskék a kézfejekre. én blogbejegyzést írtam neked, nárciszt adtam, sárgát, amit egy ház előtti kertből szakítottam le. együtt sírtunk és nevettünk, buliztunk, minden téma szóba jött. bíztam benned, mint még soha senkiben, egyetlennek neveztél a világon, valami nem is evilági lénynek, mert hogy ilyen nem létezik, az meg végképp lehetetlen, hogy pont neked legyen ekkora szerencséd, hogy ismered, és én ugyanígy éreztem veled kapcsolatban.
azóta más lett. annyira más. igazából remélem, hogy aki eljutott az előző rész végére, ott abba is hagyta az olvasást, mert túl szirupos volt neki a szöveg. itt nem lesz az, ettől igazán nem kell félni, de... tessék, megint, nem tudom megfogalmazni, mit akarok. semmi nem megy már, se az írás, néha még a beszéd sem, mintha csak te lettél volna az egyetlen, akinek a társaságában nem akadnak a torkomon a szavak. mi történhetett? nem értem. mi mindent rontottam el? mi volt az, amit félreértelmeztem, túlreagáltam? milyen hibákat követtem el, amikért másokat okoltam? beismertem valaha, ha hibáztam? most is másokra hárítom a felelősséget, holott az csak engem terhel? mi az, amire nem figyeltem oda? mit tehetnék? tudnom kéne a megoldást, nem pedig keresni? hol volt az a pont, ahol rossz irányba fordultam? miért van az, hogy hiába próbálom rendbe tenni a dolgokat? miért van az, hogy nekem sose sikerül? elég vagyok hozzá én? vagy nem? te is kellenél hozzá, nem igaz? egyedül nem megyek semmire. ez kettőnkről szól. tönkretesszük így egymást. csak tiszta vizet kéne önteni a pohárba. és eddig hányszor próbáltam, sikertelenül. mit rontottam el akkor? mit mondtam, ami nem tetszett, ami miatt bezárkóztál, és elfordultál tőlem? mi volt velem a baj? hogy levert voltam, vagy fáradt, vagy jobban izgatott a tanulás és hogy megfeleljek az elvárásoknak, mint az helyénvaló lenne? elhanyagoltalak? erről van szó? azért látom most úgy, hogy nem számít neked, mennyire hiányzol? s hogy mennyire hiányzik mindaz, amit jelentettél nekem? a biztonság, a megértés, az igazság ebben az ámításokkal teli világban, minden, amit valaha is kívánhattam volna. azt hiszem, kezdek olyan lenni, mint annak a felnőtt világnak a tagjai, ami ellen annyit tiltakozom. őszintétlen. kihalt. üres. nem jönnek a számra a szavak. erősnek mutatom magam, nem adom a külvilág tudtára, mi zajlik bennem, s hogy mennyire egyedül vagyok. senki nem törődik velem, s én beletörődtem ebbe. pedig nem szabadna. én nem ez vagyok. nem ez a gépszerűen működő valami, hanem egy olyan lány, aki ha szeretett valakit, sosem tudott magának parancsolni, hogy ne ugorjon félpercenként a nyakába, és nem mondja el neki újra és újra, hogy szeretlek. az a fajta ember, aki mindenért és mindenkiért képes lelkesedni, a legapróbb dolgokért is. aki kiáll mások mellett, még jobban, mint önmagáért tenné. akinek mindenről megvan a véleménye, de azt nem erőlteti rá senkire, aki empatikus, megértő, mindig segíteni kész, ha baj van, és abszolút megbízható, és mindig meghallgat. 
ez voltam én. másfél évvel ezelőtt. most is én kellene, hogy legyek az, aki reggelente belenéz a tükörbe, de valahogy nem áll össze a kép, hanem kisebb-nagyobb darabokra töredezett, néhány darab már el is tűnt a polcok alatt. hová lettem? miért voltam olyan, amilyen? melletted kibontakozhattam. sosem szerettem még olyan módon senkit, mint téged, sőt, még abban sem voltam biztos, képes vagyok-e egyáltalán ilyen érzelmeket kimutatni bárki irányába. te bizonyítottad be nekem, hogy sokkal több van bennem, mint hiszem. egy biztos pont voltál az életemben akkor is, ha a többi megingott, s a földrengések és hurrikánok közepette elmozdult az adott koordinátákról, s nehéz volt újra megkeresni. de most, hogy elvesztettelek téged, elvesztettem magamból is valamennyit, s félek, az a darab nálad maradt, már a részed, és sosem lehetek már olyan, mint rég, nélküled. meg kéne beszélni. át kéne gondolni, csak még egyszer. utoljára. aztán, ha úgy véljük, nincs esély, akkor maradok, összetörve, a repedt darabokat celluxozva, nehogy szétessek. csak ne legyen ilyen. ne nézzünk át egymáson. talán az én hibám. talán nem voltam elég erős. sajnálom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése