2012. november 14., szerda

volt egyszer egy király, s annak három fia...

nem értem. nem értelek titeket. nem hinném, hogy olyan kiemelkedően szép vagyok. talán nem vagyok humoros, vagy okos sem. a hajam nem a divat szerint hordom, hisz hagyom szabadon ide-oda kacskaringózni, sosem áll kétszer ugyanúgy; a világért nem vennék fel különleges alkalmon kívül magas sarkú cipőt, pici vagyok, és megszállottja a szóvicceknek és a perverz megnyilvánulásoknak. cukor nélkül iszom a teát. nem értem, hiszen nem vagyok egy lolita, se vörös rúzs, se fekete seprűszempillák. mi az, amit ti láttok bennem, de én sosem veszem észre, akárhányszor is nézek a fürdőszobatükörbe a fogkrémpöttyökön át? mi az, amit figyelmen kívül hagytam, mint potenciális fegyvert, mikor lassan elsüllyedtem a mocsárban, amit - kissé melodrámaian - magánynak hívnak? nem találom az indítékokat. mi fogott meg bennem annyira? mi az, ami lerántja rólatok a lovagiasság álarcát?
talán van néhány dolog, ami elkerülte a figyelmemet. találnék még valamit, ha kicsit megkapargatnám a felszínt, de már belefáradtam az ásásba, s ott ülök a gödör mellett lihegve, a kalózok kincse pedig ott van, alig pár ujjnyi laza homok választja el tőlem, de pont ez a két marék kvarctartalmú szemcse késztet arra, hogy felálljak, s rugalmatlan léptekkel újabb rossz irányba induljak a személyiségem elveszett darabjáért. a fantáziám.



"Élt egyszer egy özvegyasszony, akinek három fia volt: Fekete, Barna és Kék.
Fekete volt a legidősebb: mogorva és agresszív. Barna volt a középső gyerek: félénk és lassú felfogású. De az anya kedvence Kék volt: a gyilkos." 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése