2012. december 30., vasárnap

a tizenháromezredik

utálom magam. utálom, hogy gyáva vagyok, hogy képtelen vagyok azonnali, határozott döntéseket hozni. utálom, hogy mindenkire igyekszem tekintettel lenni, s aztán egyik se sikerül, sőt, sértődött és megbántott grimaszok fészkelik be magukat a szemek sarkába és a jeges széltől kiszáradt szájszögletekbe. utálom, hogy nem tudom tartani magam az elhatározásaimhoz, amikor a legjobban kellene. 
egyszer már megfogadtam, hogy véget vetek ennek. több mint két hónapja. de még mindig nincs vége. mitől függ, hogy betartjuk-e, amire elszántuk magunkat? számítanak-e a körülmények, a ráhatások, az ismert emberek? felmentenek engem a reakciók, a mosolyok, a vallomások, a szelíd-huncut ölelések, a szemkontaktusok? vagy épp ellenkezőleg, még lejjebb húzzák a vállamat az ítélet súlyával?
nem értem, miért nem vagyok képes egy szilárd, megingathatatlan, határozott 'nem'-re. túl képlékeny vagyok, mint az agyag, vagy a marcipán, amiből karácsonyra szíveket csináltam, a sajátom apró, stilizált másait. talán a magam szíve is épp olyan, mint a marcipán. édes, eperbelseje-piros, szép és jó, szerethető és aranyos, de nem szilárd. felfalható, elemészthető, birtokolható. olyan akarok lenni, mint a mount everest, szilárd, megingathatatlan, mint baradlay kazimir, kőszívű akarok lenni, hogy legyen erőm azt tenni, ami a helyes és amit helyesnek vélek. erőt merítenék valahonnan, egy jéghideg patakból erdélyben, a balaton vizéből, egy fazék levesből, bárhonnan.
nekem nem kenyerem az újév alkalmával annyira bevett összevissza fogadkozás, de itt és most megfogadom: véget vetek ennek. nem fogok gondolni a fájdalmas következményekkel, az értetlen, csalódott arcokkal, a viszonzatlan gesztusokkal. távolodni fogok, vasfüggönyt építeni, határt húzni, az én kicsi országom nem lesz tagja a schengeni övezetnek, itt nincs ellenőrzés nélküli határátlépés, fel kell mutatnod valamit, amit te nem birtokolsz, hogy beléphess. mostanáig túl könnyen engedtem közel magamhoz az embereket, naiv voltam, elvesztettem a józan eszemet, s a megítélés képességét, hogy kiben bízhatok, kiben nem. már nem tudom olyan pontosan kifürkészni a szándékokat, a mosolyok mögött rejtőző érzéseket már csak egy párás üvegen keresztül látom. itt és most határoztam el, hogy nem áltatok tovább senkit, se magamat. a határokon kívül kerülgethetsz, de többet nem férkőzhetsz hozzám közel, mert nem fogok abba a hibába esni, amibe éva a paradicsomban. kegyetlen lesz és fájdalmas, nem csak neked, nekem is, hisz természetes lettél számomra, mint a lélegzés, jó volt tudni, hogy létezel, másfél utcányira, de ez így nem mehet tovább, mert itt a végállomás, és új vonatra szállok. ez a vonat, ha elindul, hadd menjen...
én jó irányba utazom.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése