2012. december 13., csütörtök

karácsonyi lélektakarítás

mégis kitisztulhat a kép? ahogy a tó tükrén elsimulnak a kavicsvetette fodrok; vagy csak apró hullámokba dermed a felület a mínusz tizenöt fokos hidegben?
talán tényleg ez a titok nyitja, a kulcs a zárba, a szó, aminek hallatán újra felém fordulsz: sajnálom.
én rontottam el, igazatok van. máshol és másokban kerestem a hibát, holott nem is kellett volna olyan messzire mennem. hiszen itt volt, csupán egy karnyújtásnyira, csak mélyre kellett volna ásni érte, magamba nézni, a lélek sötét, piszkos, ijesztő lények lakta zugaiba, de féltem, vagy talán elegem volt, hogy mindig mindenért én feleljek, s most próbáltam másra hárítani. hiába. az önzőségem állt közénk. valami történt velem, mert ez egyáltalán nem jellemző rám. átértékeltem, mérlegeltem, beláttam, átéreztem, közös pontokra leltem, és arra, hogy igen, még mindig azt jelented nekem, amit annak idején, a radiátor mellett, s én is számítok neked, nem léptél túl rajtam. és ez boldogít. boldogít, hogy kaptam egy új esélyt, hogy mindent jóvá tegyek, és jóvá is akarom tenni. a ma teljesítményelvű világától rettegek, ahol semmi nem számít, csak az, amit leteszel az asztalra, és azt csak elfogyasztják, semmi köszönet; a szeretetet nem lehet a teljesítményre építeni. a tudásáért lehet valakit tisztelni, csodálni, lehet büszkének lenni rá, de szeretni nem. az már rég nem ez a skatulya. a szeretetben épp az a lényeg, hogy lehetsz bármily furcsa, őrült, csúnya, szép, kedves, hiperaktív, nyugodt, szende vagy vadóc, ez nem számít. semmi nem számít.
azt akarom, hogy semmi ne számítson, újra, mint régen, mert vissza akarom szerezni önmagam, és talán most végre sikerülni fog. mert semmi nem számít már. csak ez. csak ti. mi.♥


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése