2013. február 16., szombat

busz

mikor felhangzik a csengő, melynek dallamát már az ígéret szimfóniájával társítom, kisietünk a teremből, s megyünk a buszra. a pályaudvarra, minden délután, lenyugvó napsugarak kereszttüzében, reggel, a puhán tintakék hajnalban. a busz a reggeli állandóság, kék, fehér, sárga vagy zöld gemencvolán. félórányi térenkívüliség, ami még nem jelenti a nap kezdetét, de a végét se, csak egy beékelődött, jelentéssel nem bíró időintervallum, ami periodikusan ismétlődik, napról napra. a busz egy cél, amit magam elé tűzök, akárhányszor csak megyek valahová, egyetlen stabil pont a horizonton; bosszúság, ha csak a hátsó piros lámpák kacsintanak vissza gonosz kárörömmel. a busz egy megingathatatlan alibi, a sietségre, arra, hogy elfussak a kellemetlenségek elől, a busz egy menedék, ahol elbújhatok az üléstámlák sűrűjében, a zeném mögé, bámulhatom az elrohanó fákat, bokrokat, nekik nincs menedékük, mint nekem, ők csak mennek, elmennek mellettem, s én itt ülök, minden körülöttem cirkulál, de itt mégis minden stabil, állandó, megnyugtató. a busz számomra a vészkijárat, az út haza, vagy máshova. minden busz egy különálló hold a Föld légkörében, csillogó, szürke műanyag padlóval, bőr kapaszkodókkal, lötyögős támlájú ülésekkel, karácsonykor világító, kék fényű csillagocskákkal a szélvédő körül, remegős ablaküveggel, s kis plexitörő kalapácsokkal. a holdak fel-alá keringenek a bolygón, mi pedig elbújunk bennük, elrejtőzünk, a nekünk osztott kártyalapokat szerteszórjuk, a szél felkavarja, összetépi őket, de mi nem félünk, hisz biztonságban vagyunk a választott holdon, semmi nem ér el hozzánk, se hideg, se bánat, se szorongás. az arcokat a légfrissítő illatú kárpitba nyomva, elfeledkeztünk már arról is, honnan jöttünk, s hová igyekszünk épp. szemhéj csukódik, pupilla tág. a motor dorombol. béke van. nyugalom. gondtalanság.
aztán egy kéz.
a vállunkon.
- ébredjen, kisasszony! végállomás.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése