2013. február 23., szombat

légy

légy vagyok.
még őszről maradtam itt, a poros, régi csipkefüggöny ráncai között vészeltem át a telet, nem volt túl nagy az összkomfort, az ablak sarkánál besüvített a szél, csilingelő kis jégcsapok fagytak a szárnyaimra, mikor leráztam őket, úgy pattogtak, mintha tűk potyogtak volna a márványpadlóra. az ablaktábla is zörgött, amikor ostromolta a szél, de néha így is sikerült elszundikálnom, kivéve karácsony napjaiban, mikor a bejgliillat és a sülő pulyka ábrándképe kicsalogatott búvóhelyemről. majdnem rá is fáztam, el voltak gémberedve az ízelt lábaim, s kis híján végzett velem a sárga műanyag légycsapó, ami időtlen idők óta egy szögön lóg a konyhaajtó mellett. így hát töltekeztem a sütőajtó nyílásakor a meleg fuvallatok szárnyán érkező különféle illatokkal, számomra ez volt a paradicsom, ha nem is szó szerint, hisz az uncsitesót, a muslincát belefőzték nyáron a kecsapba, s azóta nem szívlelem a piros zöldséget.
és most jön a tavasz, már éreztem az illatát az ablakpárkány résén fuvolázó huzatban. nyújtogattam a szárnyaimat, kiropogtattam lábaim sok ücsörgéstől elmacskásodott ízeit, még fekvőtámaszokat is csináltam, meg emelgettem a tavalyelőtti cserepes zsázsa egyik elhullajtott magját, jó erőben akartam lenni, mire újból enyém lesz a világ. aztán, mit ad isten, rögtön első repülésemkor placcs! beleragadtam az óévről ottfelejtett légypapírba, s most nem bírok megmoccanni se. pedig ez csak a próbakör volt. hát így jár a légy, ha nem dobja fel novemberben mint a hat szőrös, ízelt lábát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése