2013. március 15., péntek

transzszibériai expressz veszprém

buszon ülünk. csütörtök délután három óra húsz. elindulunk. lassítunk. kavarog a hó. fehér mindkét oldalon az út, a fák, a bokrok, a föld, ami néhány napja még zöldellt. megint lassítunk, megállunk. süvít a szél, a hó kavarog, visítva tombolnak a boszorkányok a cirkuláló hótölcsérekben - anya mindig így mesélte. aztán csak állunk. várunk. várunk. még mindig várunk, a hó mindent beborít, az ablakot, a láthatárt, telefonálunk. villogó sárga fények, kékek, pirosak. besötétedik. még mindig várunk. semmit nem látni a levegőben őrült táncot járó hófelhőktől. visszafordulunk. lépésben haladunk. semmit nem látni az ablakokon keresztül. elvergődünk veszprémig.
másnap reggel. ülünk a vasútállomáson. minden vonat késik. nyolcvankilenc percet. százhúsz percet. kétszázhatvan percet. négyszáznyolcvan percet. csak ülünk, és várunk. taximaxi, golgi-készülék - hadar mellettünk egy nő félig magyarul, félig japánul a telefonba. papírdarukat hajtogatunk. fázunk. ötkor végre jön egy vonat. felszállunk. lassan, de elindulunk. barkafüzek az út mellett. lassítunk egy újabb problémás útszakasznál. hófehér homokdűnék lágy, lendületes hullámait építi a szél.
"azt hiszem, kezdem realizálni, milyen lehet szibéria."

huszonhét órába telt megtennem huszonöt kilométert hazáig. a tizenöt hátrahagyott papírmadarammal kívánok boldog március tizenötödikét.:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése