2013. április 9., kedd

a homokóra derekában ülve ráérősen potyogtatom a homokszemeket az alsó tartályba, egyiket a másik után, nem sietve; enyém a világ, irányítom, és jólesik, irracionalitást fecskendezek belé, hallucinogéneket, édesítővel agyonszórt feketekávét, mirage parfüm illattal elárasztva, mézeskalács szíveken lépkedsz, én csináltam, igen, az út hozzám, a szívemhez, ja nem, csak egy mellékvágány, ami sehová nem vezet. elvesztél a névtelen dolgok sűrűjében, szürkén csillámló hamu hullik a válladra, lesöpröd, de csak libeg alá a sápadtkék felhőkből, melyek eltakarják életem egét, pernyévé égett falevelekre írtam gyászjelentést, fehérré fakult fák törzsére esküvői meghívót.
labirintust építettem neked, ahogy te tetted velem annak idején, s hagytál eltévedni, én a zöld sövényfalak között rohantam lélekszakadva, miközben egyre sötétedett, a nap lebukni készült a horizont peremén, bekuporodtam egy sarokba, fejemet a térdemre hajtottam, s vártam a minótauruszt. de csak a hajnal jött. újabb huszonnégy óra, és így tovább évezredeken keresztül. mindketten elvesztünk az egymásnak épített útvesztőkben, túl jól sikerült a félrevezetés, talán csak kis dolgokat akartunk fátyollal borítani, de belegabalyodtunk, mint tudatlan szitakötők a pókhálóba. és ülünk, ragacsos szálakkal borítva, és várjuk a pókot, várjuk, hogy vége legyen a szemellenzős korszaknak, de a háló csak sűrűsödik, és a pók sem jön, hogy cseszné meg, hagy minket szenvedni, miután a magunk vermébe estünk mindketten.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése