2013. május 6., hétfő

napos barackos

az élet olyan gyorsan pördül tova, mint a búgócsiga, a színes csíkok szemfájdító kaleidoszkóppá mosódnak össze. olyan sebesen pörög, hogy észre se venni az oldalán a horpadásokat, amik akkor keletkeztek, mikor a düh vörös ködében lesöpörtem a polcról a hipnotikusan búgó kék-sárga-fehér csíkos játékszert, és ide-oda pattogott a földön, karcok, horpadások lepték el, az életemhez hasonlóvá vált, a rengeteg apró hibájával. 
félek. félek attól, hogy nem vagyok elég erős, félek a csöndtől, ha egyedül vagyok, attól, hogy nem tudom megőrizni a józan eszemet, hogy engedek a csábításnak, félek a félelemtől, mert nem tudok olyankor világosan gondolkodni, mindent beborít a jeges hártya, fullasztó kétségbeesés, és franciául számolok el százig, mert az akkora koncentrációt igényel részemről. visszarettentenek az élettől az elvárások, a szigorú követelmények. ahogy a tavasz nyárba lép, én a fekete converse-ből a balaton türkizzöldben játszó vizébe, és nem érek rá pánikolni, nem érek rá körmöt rágni idegességemben, így kecsesen hosszú, cseresznyepiros lakktól csillogó körmökkel, másfél literes nestea-s flakonnyi vízzel, aranykeretes aviator napszemüveggel, farzsebben teafilterrel nézek szembe a nappal, hunyorogva, fűben heverve, fényben ülve. nincs időm a miérteken tűnődni, nincs időm, hogy mérlegeljek, csak mosolyogva hitegetlek, játszom, igen, végre én vagyok az, aki játszik, nem te. nem állhatok meg minden lehullott mandulavirág sziromnál, amik rózsaszín, mézillatú szőnyeget vonnak a járdára, s felkavarodnak a léptek nyomán. mindez olyan szívfacsaróan gyönyörű, radnóti írhatott volna róla egy könnyfakasztó költeményt. most enyém a világ, én állok nyerésre, te vagy az, aki töri magát, végre nem én. nem csinálhatsz belőlem udvari bolondot, nem vezethetsz az orromnál fogva, én már a magam ura vagyok, önálló, és enyém a tavasz, a nyár, enyém a hajnali rigó első füttyszava.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése