2013. május 18., szombat

szánkra rózsa buborékol

az esőcseppek szüntelen, erőszakos dobolása a dobhártyákon, a reggeli pocsolyákban még galambok mártóztatták lábaikat. s most gondolatban megkérem a buszvezetőt, kapcsolja le a fehér fényű mennyezeti lámpákat, hogy nézhessek ki a tómélye-színű égre, melyet időről időre ibolyakékre festenek a cikázó villámok. sugárirányban úgy nyúlnak ki, mint egy nagy kéz, oltalmazó, biztonságot nyújtó, érintés a fejek búbján, hajszálak az égbe. állok a földön, nézem az eget, vágyom rá, hogy távol legyek; én akarom cikcakkosra töredezni a villámokat, mielőtt pillanatig tartó, fényes, fehér sebeket hasítanak a tintafeketébe forduló esti égbe.
rá kellett jönnöm, milyen régen hallgattam kispált, s most unalomig szól a fülembe a naphoz holddal albuma. kocsiban ülve, meggyes sopronival, nedves papír zsebkendővel ivódott a kárpitba a pillanat. fél szemről lesírt tusvonal, torokgombócok. zavaros és mégis olyan tiszta minden. most kellett rájönnöm, mit is jelentenek a szavak, a gesztusok, a pillantások, a járomcsonton tétován végigzongorázó, reszkető ujjak. rá kellett jönnöm, hogy szeretlek. és rájöttem.
nem írhatom le, nem mondhatom el, nem fejezhetem ki semmivel. ezt így nem. csak sután bukdácsoló karaktereket varázsolok a monitorra, csillogó körmökkel, vérző ujjakkal. nem látom értelmét annak, amit írok.
s talán nincs is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése