2013. június 19., szerda

egyszer élünk, de sose halunk meg

még van két napom, hogy összeszedjem a bátorságomat. még van két napom, hogy belássam, amit Puszi mondott: "you only live once". 
tulajdonképp valóban. ha belegondolok, mennyi ostobaságot csináltam  - s valljuk be, volt, van, lesz még bőven -, utólag inkább örülök, hogy véghezvittem minden őrültséget. jobb így. nem érzem úgy, hogy lemaradtam volna valamiről, a saját gyávaságom miatt. kockázat nélkül az élet csak oxigénpazarlás. a táncok, a lopott pillantások, csókok, az ezeket követő csalódások úgy sorakoznak egymás mellett, mint az eperfák az út mentén, egyik a másik után, a széttrancsírozott, puha, bíborlevű gyümölcsök az aszfalton, az életemre szerzett parányi karcolások, sok sérülés, némelyik mélyebb a többinél, erősebben vérzett, nyomókötés kellett rá, nehezebben hegedt be, jobban fájt. nem bánom. ezt se fogom bánni, akármi is lesz a vége. két út van előttem; melyiken induljak, a könnyebb, vagy a nehezebb, talán mindkettő ugyanoda vezet, de az egyik talán még tovább is. mélyebb tengerekre, sűrűbb erdőkbe, tágasabb pusztaságokra, ahol több a kvarc a homokban. 





itt van az életem, ezen a mérlegen,
úgy nézem az életemet, hogy nem veszek lélegzetet,
mert ha az életben nincs már több móka, meghalunk, mintha nem volna több dolgunk a világon,
s édes lenne a halál...

mindig tudtam, hogy számomra a többiektől szép az élet. ez is egy alternatíva.

1 megjegyzés: