2013. június 23., vasárnap

piros vér, szívekböl

akkor tanulsz meg valóban értékelni valamit, ha elvesztetted, s akkor vagy mérhetetlenül szerencsés, ha mégis visszakapod. 
repülő időben utazom, libegő barna fürtökkel, rá kellett jönnöm, tényleg mennyire naiv vagyok, milyen elkeseredetten próbálom a jót látni az emberekben, mennyire ki vagyok éhezve a szépre; ugyanakkor nem fogom fel, nem veszem észre közvetlen közelemben a gyönyörűséget, az értékeset, a föld mélyében ások az aranyrögök után, a folyó hordalékában gereblyéznek az ujjaim, miközben a gyémánt ott van mellettem, ott vagy mellettem, s minden egyes nap a fülembe suttogod: szeretlek.
most értettem meg igazán. most tanultam meg, hogy egy igazán kemény leckét kaptam az élettől, rövid időn belül immár a másodikat. szeretetből. odaadásból. önfeláldozásból. a belém vetett hitből. ti jobban ismertek, mint én magamat. jobban ismertek nálam bárki mást, jobban látjátok az árnyékokat, miközben engem elvakít a fény. szükségem van rátok. ti vagytok az őrangyalaim. köszönöm. köszönöm, hogy több száz, a szárnyaitokból kitépett toll sem elég ahhoz, hogy lemondjatok rólam. köszönöm. köszönöm.
talán a könnyeimtől majd idővel újra kinőnek azok a tollak. ki tudja. az idő és a szeretet begyógyítja a sebeket. legalábbis azt mondják.




a vér a szívekből a koszorúerekbe áramlik, onnan pedig szerteszét, pirosra festi a szürke, jellemtelen, mindennapi embereket. s mindössze miért? mert egy vérző szív fáj, és a fájdalom az egyik legnagyobb biztosíték arra, hogy az a piros, textileket, arcokat, kezeket festő folyadékot eregető szív dobog még.
dobb-dobb.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése