2013. július 22., hétfő

a bolond meg a gyermek

elébe lépek a napoknak, amikor az életem fenekestül felfordul.

az átgondolások mindig azt a végkövetkeztetést eredményezik, hogy nem vagyok normális. sőt, kifejezetten ostoba. az a tipikusan életképtelen, szélsőséges érzelmekkel operáló, heveskedő alak, aki sose tudja, mi a jó neki. le akartam zárni valamit, vagy nem is lezárni, csak kicsit megtoldani a láncot, ami összekötött, kicsit több mozgásteret igényeltem, több szabadságot, időt, kalitka, bokára kötött aranyzsinór, zárt ajtók, lakatok nélkül. de tulajdonképp mi elől menekültem? mitől akartam megszabadulni, minek a bűvköréből akartam kitörni? magam sem tudtam. de nem te voltál az, aki elől menekültem, ez biztos, hiszen itt vagy még most is, nem tudlak, nem is foglak talán soha elfelejteni, s talán senkié sem leszek már egészen, mert a tiéd vagyok, visszavonhatatlanul. és elrontottam mindent, a kis herendi porcelándobozkát is összetörtem, benne a gondosan összegyűjtött és konzervált pillanatokkal, közös nevetések, szavak végtelen hosszú listája, gesztusok, pillantások, csókok, könnyek gyűjteményével, és már hiába kaparom össze a földről a szilánkokat a vérben úszó, összekaristolt ujjaimmal, nem tudom összeilleszteni a maradványokat, mert az igazságérzetem közbeszól. ha én éltem a lehetőségeimmel, s ennek eredményeképp úgy megbántottalak, hogy azt soha nem fogom megbocsátani magamnak, vajon fair-e, ha most újból közelebb húználak magamhoz azzal a lánccal, miközben te még esélyt sem kaptál arra, hogy élj? nem. nem lehetek ennyire önző. csak tanácstalan. te azt mondod, nem számít. továbbléptél, már nem fáj. de nekem igen. én, a tapintatos, a segítőkész, az empatikus, aki mindig tudja, hogyan kell a kellemetlen dolgokat megfogalmazni úgy, hogy a legkevésbé fájjon? ugyan. 
"csak a bolond megy a gyermek". mindkettő én vagyok.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése