2013. július 29., hétfő

pulvis et umbra sumus

a végzet, a sors, a predesztináció amolyan ostoba dolgok a sok közül, amiket kiválóan lehet alibinek használni az elkövetett ostobaságokra. sosem hittem bennük, hiába járok templomba, nem vagyok a vallásom híve, mert senkivel nem találkoztam még, aki feltámadt volna, aki túlélte volna, ha megalázkodott, és a rá dobott köveket császárzsemlével viszonozta. hiába is hitegetjük magunkat, mert senki nem támad fel, és nem száll le a keresztről, senki nem kerül a mennyországba attól, hogy megtagad magától minden örömet, senki nem attól válik jobb emberré, ha megfenyegetik. a szentek nem a mások iránt érzett szánalomból és a képmutató irgalmasságból, sem a "bizony mondom nektek" kezdetű mondatokból születnek.
én sem vagyok szent, ezt sosem állítottam. te tudod a legjobban, hogy nem vagyok az, közel sem, sőt. egy szent mindig helyesen cselekszik, mindig mások javára, mindig jó döntéseket hoz, mindig tisztán, világosan, racionálisan gondolkodik, mindig tudja, mit akar, mindig tudja, mit kell tennie. én nem tudom. olyasmiket tudtam meg, ami talán eddig csak a tudatom peremén derengett homályosan, mint a felkelő nap a hegyvidéken leszálló ködben. egyetlen. első a szívedben.

"elhiszed, hogy nem először mondod ezt nekem?"

talán az álmaimban hallottam már egyszer. csakhogy az álmokat reggelre mindig elfelejtem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése