2013. szeptember 11., szerda

elöszó

"Azt mondják, a félelemnek sok formája létezik. Gyerekkorunkban félünk a sötétségtől, az injekcióktól, a doktor nénitől. A darazsaktól, a kerítés mögül acsarkodó kutyáktól. Később, az iskolában a tanároktól, a dolgozatoktól, a rossz jegyektől, a pletykáktól, majd, még később, felnőttként a válságtól, a leépítésektől, a politikai viszonyok radikális változásaitól, a havi rendszerességgel érkező számláktól, az autóbalesetektől, az öregedéstől, a ráktól, az AIDS-től, a haláltól.
Az életem eddigi tizennégy éve alatt én is sokat megtapasztaltam a félelem ezernyi természetéből, a legközönségesebb, apró-cseprő ijedségektől a nagyobb, komolyabb rettegésekig.
Azt hittem, az élet ebből áll. Néha félünk, hosszabb-rövidebb ideig, aztán elmúlik. Továbblépünk.
Nem így történt. Egy idő után a félelem nem szűnt meg. Sőt, egyre jobban elhatalmasodott rajtunk, mígnem már sehol nem éreztük magunkat biztonságban. Minden lépésnél az életünkért remegtünk, számoltuk a szívünk dobbanásait, a visszamaradott dobbanásokat, hisz bármelyik lehetett az utolsó. Sokan voltak, akiknek sikerült, így vagy úgy, maguk mögött hagyni a félelmet. Nekem soha. Mindentől és mindenkitől féltem. És akkor, a legádázabb ellenségek, a legnagyobb veszély, a legmélyebb kétségbeesés közepette utat tört magának az agyamig egy képtelen gondolat. Olyan sok dologtól féltem már életemben: az éhezéstől, a betegségektől, a szemét alatt fuldokló utcákon portyázó gyilkos haramiáktól és veszett állatoktól – olyan dolgoktól, amelyek, azt mondják, valóban okot adnak a rettegésre. Na de féltem-e már attól, hogy elveszítem önmagam? Soha. Soha ezelőtt. Nem voltam egy filozofálgatós típus. Csak miután már a többiekkel megtörtént, s láttam, mi lett belőlük. S ez a félelem, ez a bizonyos félelem volt az, amely ott maradt, kikristályosodva, mint egy darab gyémánt, míg a többit mind egy szálig magába szippantotta a jéghideg, csontig hatoló rettegés. Sötét kor köszöntött be, sokkal dermesztőbb és baljóslatúbb, mint a középkor annak idején. Most nem boszorkányoktól, máglyahaláltól, inkvizícióktól vagy kárhozattól kellett tartanunk. Önmagunktól kellett volna félnünk a legjobban. A kárhozat úgyis egyértelműnek tűnt számunkra. A pokol kilencedik bugyrában úgyis csak elkárhozni lehet.
Et tu, Brute?

Igen, mi is. Elárultuk magunkat. Elkárhoztunk, mindahányan."

néha ilyen szélsőséges gondolataim támadnak a jövővel kapcsolatban, s talán még én se féltem soha attól, hogy a felismerhetetlenségig megváltoztatnak a körülmények. épp itt lenne az ideje elkezdeni. meg befejezni végre ezt a novellát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése