2013. szeptember 24., kedd

ha majd egyszer piros hó esik...

ez elképesztő. jobban mondva én vagyok elképesztő, elképesztően érthetetlen. még mindig a tudatom peremén egyensúlyoznak a gondolatok, hogy talán még lesz valami, megfordul a szél, északira, hidegre, havat hoz, talán még történik is valami, újra bálba megyünk, piros cipellőben, titokban, ellopjuk egymás pillantásait, amiket csökönyösen a másik feje fölött vetünk a falra. lyukat bámulunk a padlóba, suttogunk, kérdezünk félszegen, és ez így megy örökké. a lolita csak álarc, vagy csak egyre szerencsétlenebb flótásnak érzem magam, hisz azt sem tudom, hányadán állok, hányadán állsz, hányadán állunk egymással. a fejben cirkuláló gondolatokat eltakarják a világosbarna fürtök, különben sem vagyok gondolatolvasó, még az arcvonásokat sem tudom kielégítően értelmezni. a józanabbik énem mindig leteremti a bennem élő naiv kisgyereket, aki még hisz a télapóban, a jézuskában és a húsvéti nyusziban, az angyalkáknak írt karácsonyi levelét kidobta az ablakon, felkapta a zord északi szél, s ő minden nap ott áll az ablakban, számolja a földet érő hópelyheket, és reméli, hogy megérkezik a válasz. te meg az utcán flangálsz a híres ingedben, amin zavarbaejtően nagyot nevettem, mikor az eszti felhívta rá a figyelmemet, pedig jó, csak érdekes. pont mint te.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése