2013. szeptember 11., szerda

javából

újra kilencedikesnek érzem magam, és a naiv lelkesedés már akkor sem volt kifizetődő. most józanabb vagyok, tapasztaltabb, határozottabb, talán a sütnivalóm is több (s nem azért, mert ákoskának megígértem negyvenkét darab csokis muffint, engesztelésképp, amiért nem láttam még a taxi hármat). próbálom eltolni magamtól az érzéseket, élve elföldelni őket a halott gondolatok temetőjében, eldugni őket az agyam egyik poros-pókhálós sarkába, betakarni más, nagyobb problémákkal. kíváncsi vagyok, meddig fog menni így, meddig fogsz a tudatom peremén egyensúlyozni. paprikás krumplit főzünk, túl sok sóval, fakanállal, egy matuzsálemi korú tangóharmonikát próbálunk megjavítani, idézetek a falon, a tied is köztük van, a kedvenced:

"és egy leszedált ország tapsolgat a szarnak, boldogan élnek, amíg csak meg nem halnak"

hang és fény, igen. tudom, hogy lesz, aki érti, vagy ha azt nem is, csak sejti, miről is van itt szó. szeretettel kérném az illetőt: ha magadra ismertél, vagy épp másra a szövegben, kérlek, ne áruld el senkinek. gyakran jobb az mindennél, ha csak hallgatunk. a mandulákra tapadtak a szavak, mint a forró nyári betonra a gyerekeknek való tetoválásos rágók. és, mint tudjuk, azokat se lehet felkaparni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése