2013. szeptember 4., szerda

keresztben

sose fogom jobban gyűlölni magam, mint most. mindazért, amit mondtam, mindazért, amit átgondoltam, és amit nem gondoltam át, mindenért, amit csak tettem, amivel tönkretettem a legértékesebb dolgot az életemben. miért, miért csak akkor vagyok képes felmérni, mennyire fontos is volt valami, miért csak akkor tanulom meg megbecsülni, ha már nincs? igen, az én hibám. teljes mértékben az, ezen már igazán nincs mit ragozni. de még reménykedtem. reménykedtem, hogy jobb lesz, hogy mégis maradt ebből valami, mert ott volt minden jel, hogy szinte semmi nem változott, talán csak a szavakat tartottuk vissza, ha mások is meghallhatták. de mégsem. kiderült, hogy mindent teljesen félreértettem, s az élettől kapott legkeményebb leckém, ha lehet, még kegyetlenebb igazsággá kristályosodott. azt hittem, még megmenthetem. még visszaállítható az a régi, mennyországi állapot. ostoba voltam, végtelenül ostoba, hogy kiengedtem a kezeim közül. valami olyasmit veszítettem el... talán egy egész életet. egy jövőt, egy lehetőséget, amiért annyian imádkoznak, én csak úgy engedtem kicsúszni a kezemből, önként és dalolva. hátat fordítottam neked, anélkül, hogy felfogtam volna, mit is veszítek majd, mennyire értékes vagy, mennyire pótolhatatlan. bele sem gondoltam, te mit gondolsz vagy érzel, nem jutottat el hozzám a miértekre adott magyarázatok. nem vettem komolyan.
s most itt állok, sötétkék napszemüveg mögé rejtve, ahogy szaporán visszapislogom a szemembe toluló könnyeket, a torkomon keresztbe fordultak a szavak, illetve csak egy szó, amit kimondanék, kiáltanék, suttognék: szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek...


ne hagyj itt... 


de ezt már nem hallod. hisz elhalt a hangom, mert megakadt a torkomon a szeretlek, nem igaz?






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése