2013. október 15., kedd

most már tényleg úgy nézem az életemet, hogy nem veszek lélegzetet, mert az oxigén egyre fogy, ahogy szaporán ver a szív és használja a hemoglobin által szállított létfontosságú gázokat, gyufát se gyújtunk már soha, se gyertyát, sötétségben fogunk élni ezután, csak a szemek csillognak a sötétben, mint a szentjánosbogarak, és a fémes-üveges villanásokból próbáljuk kitalálni, mire gondolhat a másik. csak állunk szemtől szemben az idők végezetéig, bámulunk egymás szemébe, megszámoljuk a szempillákat, aztán behúzzuk a függönyt a világra nyíló ablakon, és csak álmodunk tovább, elérhetetlen és színpompás hallucinációkról.

én kérem a holdat, a nap lehet a tiéd, nekem az túl nagy, túl fényes, és a hold különben is szebb, az az útmutató, reményteli, sápadt fehér tányér a bársonyfekete égen. és tükröződik a szemedben, ha ránézel. a naptól csak hunyorogsz. inkább a holdat. köszi.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése