2013. november 21., csütörtök

'rút, békalencsés tó a lelkem'

semmi nem tűnik el nyomtalanul, bármit élsz is meg, annak nyoma marad: látható, mint a behegedt sebek, a megfakult vagy ragyogó mosolyok, láthatatlan, mint a szívkamrákban meghúzódó félcsészényi vér, ami a megfelelő, vagy épp pont a legalkalmatlanabb pillanatban feladja a rejtőzködő magatartást, és meglódul, és feldörömböl a szív, mint a részeg hajléktalan a sarki bolt ajtaján. a folyosó hosszú és keskeny, alig kartávolságnyi, a radiátorok kellemes meleget sugároztak, az alacsony párkányú ablakokon sápadtan hunyorgott be a felhőkszűrte napfény. egymással szemben álltunk, a kezem a válladon, arcunk alig arasznyira egymástól, a fülünkben szólt az i believe in you, a te zsebedben volt a telefon. nem mertem felnézni rád, csak a cipőinket bámultam, a tied szürke nike, az enyém fekete, szegecses bokacsizma, az ujjaim kopogtak finoman a válladon, ahogy az ütemeket vettem sorra, számoltam, halkan, egy-két-há, és lépkedtünk, végigforogtunk a folyosón. annak fényében, amit megtudtam rólad, át kell értékelnem az eddigieket, újraírni bizonyos fejezeteket a történetben. már az is olyan távolinak tűnik, amit Puszival beszéltünk szombaton. akkor feltámadt bennem a remény, hogy valahogy - így vagy úgy - mégis lesz végkifejlete a történetnek. de megint elbizonytalanodtam. zavar, hogy a tó, amibe az évek folyamán az érzéseket öntögettem (olyan, mint egy merengő, ha úgy tetszik), újra meg újra felkavarodik, mintha ülnél a partján, és vízmosta, gömbölyű kavicsokat dobálnál a túlsó part felé, de túl széles a tó, s a vízben csobbannak az ezerszínű szürke kövek, koncentrikus köröket rajzolnak, hullámokat vetnek a partra, s a víz a szürke nike cipőd orrára fröccsen. te meg csak dobálsz, dobálsz, és sosem fogynak el a kavicsok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése