2014. március 5., szerda

"mert így kell. mindenkivel történhet olyasmi, ami hirtelen éri, és összetörik belé. de nem lehet évekig szilánkokban heverni a padlón. az arra járók beléd lépnek, felszisszennek, megjegyzik a helyet, s aztán többet nem mennek oda, nehogy megint megsebezze őket egy szilánk. pedig talán akadna köztük olyan, akinek van hozzá képessége és elég türelme, hogy összeragasszon.
persze, csak, ha hagyod."


a kis mandulafaág, melyen kora délután még szorosan zárva voltak a bimbók, most már oldódik a sárga lámpafényben. a tojáshéj biztonságot nyújt a kiscinkének. meleget, életet. de oldódni kell. beleoldódni a légkörben kavargó párába, szenvedélybe, szomorúságba, hanyagul elengedett sóhajtásokba, a papírpohárban kihűlt kávék utolsó gőzfarkincájába. beleoldódni a levegőbe, elveszni a világban, s a huncut szélre bízni útlevelet, vízumot, utolsó levegővételt, mielőtt újra víz alá merülsz. a cinke is könnyűszerrel elkerülhetné a kockázatokat. maradhatna a tojásban. ott jó, meleg van, nincsenek éhesen a fa alól figyelő kénsárga szemek, és még a szél sem fúj. de mégis van valami, egy zsigeri ösztön, ami mindenkit hajt, hogy egy szilánkosra tört szív darabjait újra, többé-kevésbé, jól-rosszul összeillessze, s újra beletartsa verítékező arcát a szélbe, hogy beleoldódhasson az élet porceláncsészében szervírozott kávéjába, mint az apró kristályok a két, külön csomagolt kockacukorról.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése