2014. december 7., vasárnap

ha a föld megállna forogni, még pöckölök rajta egyet

olyannyira telve vannak a napjaim, a gondolataim, a naptáram, mindenem, hogy talán egy mindent elsöprő zombiapokalipszis közepén sem néznék fel a jegyzeteimből. az élet pörög, a kockás polártakaróval fedett ágyam a tengelye. az elfogyasztott kávék után már régen elfelejtettem behúzni a strigulákat, ahogy a lekésett négyes-hatos villamosok után és az elmismásolt péntek délutáni matek gyakorlatok után is. olyan most minden, mint az állóvíz. az emberek a színes halak rajaiként cikáznak ide-oda a lámpaoszlopok és utcák zegzugos útvesztőiben. apró vörösszárnyú keszegek a nádszálak erdejében. a kattogó-csilingelő régi sárga villamosok - csukák, harcsák, balinok. mindenkinek van szerepe. kisebb vagy nagyobb, de van. én mi vagyok? molnárka, aki a vízfelszínen szaladgál? vízicsiga a vízbe merülő sáslevélen? kagyló az iszapba bújva? melyik? mindegyik? vagy egyik sem? itt vagyok még egyáltalán? néha úgy érzem, már nem. elszublimáltam, lila vagy fehér füstként (attól függően, hogy jódról vagy szilárd széndioxidról beszélünk) szétoszlottam a levegőben, diffundáltam, és a két elegy már szétválaszthatatlan, nem kerülök elő többet. máskor meg úgy érzem, sosem voltam még ennyire itt, sosem voltam még ennyire élő, mintha egy szelet móriczos pizza hajnali négykor mindent és mindenkit képes lenne visszahozni a holtpontról. de hol az a holtpont? mindeddig azt hittem, már átléptem a határát (a határőrök némi címkézetlen pálinka és egy csomag papírpohár ellenében átengedtek), de most már jóval lejjebb került a talaj, amin koppanni lehet, s utána szétvetett lábakkal szégyentől finoman pirosló arccal lehet együtt nevetni a nézőközönséggel. vagy olyan hétköznapi eset, hogy valakit leránt magával a kétségbeesés tőkesúlya (a dunába), hogy már egy pillantást sem pocsékolnak rá. még mindig úgy érzem, a vidéki ártatlanság szemüvegén keresztül szemlélem a környezetet. s néha én is kiállok a híd közepére azzal a bizonyos súllyal a lábamon, s nézem a faágakat és szemetet hátán cipelő, fáradt szürke folyót. talán engem is elvinne valameddig.
ha a föld megállna forogni, szóljatok, s még pöckölök rajta egyet, ahogy régen játszottunk a zsebben talált egy-, két- és tízforintosokkal (húszforintossal volt a legjobb, az ötvenes már túl nagy és nehéz volt, a százasról nem is beszélve), s akkor még pörögni fog egy darabig, amíg viszi a lendület, s abba a pár másodpercbe belesűrítünk minden szívdobbanást, minden csókot, könnyet, nevetést, sört, spanglit és papírpoharas kávét, amivel még elszámolni tartozunk magunknak, s amikor kimondjuk, hogy 'vége', akkor jövünk rá, hogy igazából nem is történt semmi, csak mi éreztük egetrengetőnek a pillanatot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése