2015. április 13., hétfő

a szíved az enyémmel nem kompatibilis, és nem is lesz az soha.

ahogy átbukdácsoltam a télből a tavaszba, még a mandulazöld szőrkapucnis parkában, amibe a hidegben lettem szerelmes, olyan voltam, mint egy hercegnő, aki letévedt a kastélybeli márványpadlóról a göröngyös földre. még nem álltam át a napsütés, a lanyha szél, a madárcsicsergés pulzáló lüktetésére, az élet nevű folyadék még nem töltötte ki a tüdőkapillárisaimat, hogy aztán az oxigénnel dúsult vér szétáramolva pírt leheljen az arcomra a karikás szemeim alatt.
az emberek változnak. van, aki hosszú éveken át, apránként ragasztja össze az újdonság mozaikját, mások gyorsan pergő hetek alatt emelnek csillogó üvegpalotákat. én is voltam naiv, én is voltam ártatlan, én is voltam álmodozó szerelmes, virágözönt, szerelmes verseket, fej felett tartott magnót vizionáltam, és boldog voltam a kis képzelgéseimmel a magam alkotta világban. talán kicsit szerettelek is.
azóta eltelt öt év, és minden a másik oldalára fordult, a naphoz közelebb kerültem én is. már nem azokat a bőrkarkötőket és színes farkasfogakat hordom a csuklómon, mint régen, hanem két kultikus darabot és temérdek fekete hajgumit; már nem bánom annyira, ha kiegyenesedik a hajam; már nem szeretem olyan determináltan az embereket, inkább alaposan húzom meg a cikkcakkos határvonalakat a kapcsolataim sejtrétegein át; már élek, nem csak vagyok, felnőttem valamelyest, más ember lettem. kevés, de annál jelentősebb tényező vezetett idáig, s az a lány, aki még kilencedikben piros pólóban, fekete farmerban és tornacipőben, színes fagyöngy és bőr karkötőivel, a fekete alter kalapjával a fején napsugarasan rámosolygott minden szembejövő ismerősre, és folt-hátán-folt plüssmacikat rajzolgatott minden vízszintes felületre, nincs már. te őt ismerted, mert ő követett a tekintetével, ő dicsérte meg a zakóidat, ő kérte el a kalapodat, ő táncolt veled a csókkirályra és adott utána egy puszit, és ő vitte el zálogba a kockás sáladat. neked még mindig az a lány vagyok. de ő már nincs, helyette csak én maradtam, s a tündérmázon (lopott kifejezés, bocsánat) keresztül még talán felsejlik a régi énem, de már kikopott belőlem a kislányos romantikus szertelenség. neked ez kellene, vagy ha nem is, akkor csupán a rajongásom, ami a tűzmeleg puha fuvallataként simogatná a megtépázott önbizalmad. 
felejts el. tényleg, örökre. én más lettem, tehát nem vagyok az, aki neked kell, akit megálmodtál magadnak, ahogy egy domb tetején ülünk a fűben ketten, vadvirágok között, és szerelmesen bámulunk egymás szemébe. zöld és kaleidoszkóp. nem kompatibilis.

"mákot adj! mandragórát!
csak azt, mi álmot ad."*

nem kéne ilyeneket álmodnod.

(*C. A. Swinburne)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése