2015. június 18., csütörtök

a legelsö történet

Gyakran elmerengek… aztán azt veszem észre, hogy az égen egy ragyogó csillag rám nevet… el kell, hogy érjem, ezért felnyújtom a kezem, fel magasra… még meg is nyúlok kissé, de egy icipici mindig hiányzik…
Ekkor vettem észre a kisszéket. A fal mellett állt, látszólag csak azért tették oda, hogy másutt ne legyen útban. Ahogy néztem, felötlött bennem valami. Az ablakhoz húztam a kisszéket, felálltam rá, s az ablakpárkány fölött újra a csillagra néztem. Még mindig nevetett, olyan fényesen, olyan hívogatón… Nem létezik, hogy ne sikerüljön, gondoltam, s kinyújtottam a kezem… de egy icipici még mindig hiányzott…
Évek jöttek, évek mentek. A kisszék mindig ott állt a szobában, az ablak alatt. Voltak, akik felajánlották, vesznek másikat a számukra ócska, öreg kisszék helyett. De nekem nem kellett másik. Ez volt az egyetlen Kisszék.
Egy szép nyári napon a kertben üldögéltem, néztem a szirmaikat bontogató virágokat, s mellettem viháncoló négyéves unokámat, a kis Lilit. Merengésem közepette eszembe jutott a kisszék. Milyen rég nem álltam fel rá, milyen rég nem sikerült elérnem a csillagot… Lilike hirtelen abbahagyta a játszadozást, s hozzám fordult:
- Nagymama, miért nem dobod ki azt a régi kisszéket? Vehetnél helyette újat, szebbet.
- Igazad van, kicsim. De tudod, az én koromban az ember jobban ragaszkodik ahhoz, ami az övé.
Lilike csak nézett rám hatalmas kék szemeivel. Nem tudtam kiolvasni belőlük, érti-e, amit mondtam, de odajött hozzám, és az ölembe törleszkedett.
- Tudod, Nagymama, milyen szépek a csillagok?
A csillagok! Igen, a csillagok. Amik nap, mint nap rám nevetnek az égről, ha kinézek az ablakon. Az a fényes csillag…
Egyik nap, estefelé egyedül sétáltam az óriási kertben. Hirtelen felpillantottam az égre. Ott volt a csillag! Ugyanúgy nevetett, mint ok-sok évvel ezelőtt…
A kisszék! Ha nálam lenne, s felállhatnék rá, lehet, hogy elérhetném. De nem hoztam el. A csillag pedig nevetett. Olyan közel volt… Kinyújtottam a kezem, s ujjaim megérintették egyik sugarát. Csak állt, s nevetett tovább… örökkön-örökké…

Mostanság is gyakran elmerengek… aztán azt veszem észre, hogy a földről egy ragyogó csillag rám nevet… egy gyönyörű, vidám, tizennégy éves kislány… Lilikém… el kell, hogy érjem, ezért kinyújtom a kezem, a föld felé… még meg is nyúlok kissé, de egy icipici mindig hiányzik…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése