2016. július 16., szombat

üres papírdoboz

hosszú idő telt el, nagyon hosszú idő. került rám egy réteg lakk, vagy pitypangpelyhek ragadtak a szemembe, amiket nem mosnak ki a könnyeim, mert már nem sírok semmiért, és a pihék elhomályosítják a világot, minden lebegő, tompán kongó hangot ad a delírium páráján át. 
egy papírdoboz a lelkem, amit három évvel ezelőtt találtam valahol a szívem egyik kamrájában egy polc alatt, a szilvalekvár és a csalamádé közé besuvasztva. feltéptem rajta a törékennyé vásott, széles barna ragasztószalagot, és ott voltak mind. az érzéseim. a túláradó szeretetem az emberek iránt. az érzékenységem. az empátiám. a szerelmem. esőfelhőkéken, sápadtzölden, mályvaszínűn, alvadóvércsepp-pirosan terpeszkedtek a dobozban, kuszán, mint rég nem használt ékszerek gordiuszi csomóvá gabalyodott kupaca, amiből az ígéretesebb darabokat próbáljuk megmenteni, a maradékot pedig ollóval tanítjuk móresre, vagy hátra sem nézve a szemetesbe hajítjuk. megragadtam a dobozt, megfordítottam: a gondolataim úgy gurultak szerteszét, mint megannyi apró gyöngyszem egy elpattanó nyakékről; némelyik a polc alá gurult, mások a padló repedéseibe, sötét sarkokba kalandoztak, ahol pókhálók feszülnek és egerek kaparásznak. sosem találtam meg őket.

még most sem találom.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése